Trieszti finocchio saláta és egy kis sztorizás
2013 március 1. | Szerző: Seafalcon |
Nem tudom, ez a bejegyzés hova illik? A főzős vagy a mesélős blogomba? (-e?)…
Legyen mindkettőbe.
Az a helyzet, hogy a Lidliben vásároltunk, és normális áron árultak édesköményt. Azonnal lecsaptam rá. Most már tudom, hogyan hívják ezt a mediterrán konyhában népszerű zöldséget, de sokáig csak így ismertem: finocchio. És mindez a legkedvesebb olasz városomhoz, Trieszthez kapcsolódik.
Valamikor réges rég volt egyszer egy hajó, amit úgy hívtak, hogy M/S Herend. Gyönyörűséges, kecses hajó volt, méltán lehetett büszke rá az Angyalföldi Hajógyár! Ezen a hajón szolgáltam együtt az egyik kedves kollégámmal, megmondom én a nevét is, nem hinném, hogy megorrol rám (személyiségi jogaiból kifolyólag): Szabó Peti volt a sior, én meg a matróz. Sokat jártunk ki együtt, és egyszercsak rákaptunk arra, hogy kint vacsorázzunk. Találtunk egy kis éttermet, családi vállalkozás volt, afféle otthonos, amit tűzzel vassal irt az EU, helyettük fémcsillogó pultok, mindenféle higiéniás előírásoknak megfelelő unalmas helyeket engedélyeznek. No de akkor még voltak jó helyek! Ez is olyan volt:
Az asztalokon kockás terítő, egy kenyérkosár kis bucikkal, sótartó, bors meg olíva olaj és a borecet a szokásos tartóban. A tulaj felesége vagy a nagyfia jött felvenni a rendelést. Mi mindig ugyanazt kértük:
– Calamaretti fritti, insalada, un quarto vino rosso. Harmadik alkalommal már csak rákerdeztek, hogy ugye…? Hát persze,, hogy ugye!
Nos a saláta mindig az idénynek megfelelő volt. Mivel ezen a hajón télen hajóztam, mindig finocchio és paradicsom volt a tányéron. Megsóztuk, meglocsoltuk olíva olajjal, kevéskle borecet és bors. Ennyi volt az ízesítése. Mennyei volt! Csuda jókat ettünk Petivel!
Szeretnéd tudni, melyik volt ez a ristorante?
Nos, a főutcán az állomástól jössz, akkor a Giovanni oldalán az első kis utcába befordulsz, abba, amelyikbe a funicolare is megy (kék kötélvasút, amivel felmehetsz Villa Opicinába)… persze már nincs meg az étterem.
Apropó Giovanni, illetve nekem Dzsónavi. Erről meg eszembe jut az öreg bócman esete.
Hazautazott, engem kért meg, hogy kísárjem ki az állomásra:
– Pista patkány, maga velem jön, mert löket idevalósiul! – adta ki az ordert. Az hogy patkánynak hívott semmit nem jelentett, mert mindenkit, még a barbát is úgy hívta, legfeljebb őt csak a háta mögött.
Kimentünk. A kikötőből a vámhivatal nem volt messze, gyalog kellett menni, onnan az állomás meg csak egy köpés… Csak annyit kellett tenni, hogy aki nem akarta, hogy a kurkászok a böröndjébe, táskájába kukkantsanak, az adott egy üveg whiskyt és egy karton Marlborót a vámosnak. Akkor pár kedves szó, oszt mehettünk haza.
Az öreg sztromó smucig volt. Adott nekem két doboz MS-t és egy üveg Vecchia Romagnát. A vámos ezt nem nagyon értékelte. Kinyittatatta a DETERT bőröndöt. (Így hívta a tengerész a ponyvával beborítított Marlborós kartont, ami sokunknak funkcionált akkoriban bőröndként.)
Hűha! Az öreg elkezdett vörösödni, izzadni, amíg nyitotta a csomagot. Abból pedig szépen előkerültek a doboz festékek, ecsetek, csavarok, kalapács, dobókötél, mifene, ami éppen volt a hajó fedélzeti raktárában, és vihető volt. És alatta a Beirutban vásárolt kremplin (jersey) méterszám. A vámos kivette, rámutatott:
– Nem viheti ki, vámárú…
Az öreg kétségbeesetten nézett rám:
– Pista patkány, mondja meg nekik, hogy itt vettem, nem külföldi… – és hogy a vámos is értse, hozzáttette: – a Dzónavinál, érted, a Dzsónavinál vettem…
Mára persze a Giovanni-Dzsónavi helyén is más üzlet van.
Hát ennyit a finocchio kapcsán.
A receptet fentebb el is mondtam, csak én pórét, erős paprikát és lila hagymát is vágtam hozzá, és sülthúshoz ettem az idénysalátát édesköményből.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: