Szardínia lekváros, dán aprósüteménnyel
2012 november 18. | Szerző: Seafalcon |
Június 28. csütörtök, úton a Vizcayán.
Ebédkor gyanútlanul benézek a legénységi szalonba, hát szépen megterítve, ahogyan az elõ van írva az elsõ osztályú helyeken, kés, villa, kanál, és az asztal közepén egy tekercs WC papír, mert ugye a legénységnek ez jó szalvéta helyett. Na, most erre fûzzél gyöngyöt! Mert nekünk a tisztiben van szalvétánk. Most mond, hogy nem tisztán szovjet rendszer, ahol a melós nem számított! Mert a lényeg csak az volt, hogy legyen vodka és jól be tudjon rúgni, azt kellett biztosítani, mert akkor a szerencsétlen azt hitte, hogy jól él, megvan mindene, ami az élethez
szükségeltetik…
Mert ha nem szovjet, akkor német szabvány a keleteurópai rabszolgák számára, ami ezen a hajón van!
Délután leszaladtam a kabinomba, kinyitottam a fiókot, és hirtelen az jutott eszembe, hogy ezeket a kacatokat mind haza kell vinnem. És itt van ez 200 grammos neszkávé, amit megbontottam, de nem iszom, mert a kaftány elõvette hídon, amit a legénység elõl eldugott. Mi legyen vele? Mert haza nem fogom cipelni, túl sok, értékes helyet foglalna a bõröndben. Levittem a legénységi szalonba, hiszen õk több mint tíz napja nem látnak rendes kávét. Gondold el, a szakács mossa a használt kávészûrõpapírokat, mert különben fõzni se tudna! Krisztián azonnal lecsapott rá, mert rögtön nekiestek a srácok.
– Elteszem – mondta a szakács , kávékor kiteszem, hogy tovább tartson, talán elég lesz a spanyol kikötõig!
A többiek, ha morgolódva is, de belátták, igaza van.
Június 29. péntek, úton a Vizcayán.
Az úgy van, hogy az ember nehezen bír ki tizenhat órát étlen. Márpedig a vacsorától másnap délig ennyi idő telik el. Ha nincs mit harapni az éjjeli szolgálatban, akkor nehéz. Mivel nem nagyon akarok kenyeret enni, szalámi, sajt nincs, így aztán megegyeztem a szakáccsal, hogy elteszi nekem az ebédből vagy a vacsorából a maradékot. De úgy gondolom, hogy egy kicsit többet főz, mert itt nincs maradék. Még sose hangzott el ezen a hajón:
– Kuki, ez finom volt, van egy kis repeta? – ugyanis sosincs annyi, hogy bárki is kérhessen másodszorra.
Nos így jutok éjjel némi kajához, hogy Krisztián fenntart valamit számomra. És ezt a srácok is respektálják, mert meghagyják, igaz, a konyhai hűtőben van.
Éjfélkor lenéztem, Ilja videózott. Körberakva lekváros bödönnel, majonézzel, mustárral és kenyérrel, teával, mert más kaja nincs. Fél kettõkor lementem, hogy a kajámat megegyem. Ebédrõl való maradék volt, két virsli valami káposztával, hasonló a székelykáposztához, csak hús nélkül.
Az egyik virsli hiányzott. Valahogy nem tudtam haragudni Iljára. Azt hiszem, a legénység keményen éhezik. Az a rohadt ebben, hogy nincs kaja, de ami van, nekem elég. Amit kapok ebédre, vacsorára megeszem, nem maradok éhes. A minõsége olyan, amilyent az alapanyagok megengednek, nem változatos, mert nincs mibõl azzá tenni, engem csak ez zavar. De aki hozzászokott a többszöri étkezéshez, annak bizony felkopik az álla. Józsi úr kisebb étkű, mint én, de többször enne, így õ sokkal többet éhezik, és sokkal többet is szentségel.
Július 1. szombat, úton, Ceuta, úton.
Éjfél után viszem le az ágyneműmet mosni. Meglát Boriszláv, aki tévézett a szalonban.
– Chief, megint nincs mosópor, hiába megy, én is sima vízben mostam ki az overallomat.
Megemeltem a mosóporos dobozom, amit nem láthatott.
– Rutinos! – mondta és kesernyésen vigyorgott.
Most látom hasznát annak, hogy annyi fehérneműt hoztam magammal, hogy elég 8-10 naponként mosnom.
Azt hiszem, elkezdtem hízni. Teljesen hihető, ha egyszer nincs kaja, és ha éhes az ember, akkor ugye rájár a hídon pilot süteményére, a szalonban meg majonézes kenyeret eszik, mert tegnapelőtt óta se vaj, se margarin. Lementem a kambúzába, kutattam valami ehető után, elvégre van kulcsom hozzá. Tudod mit találtam? Még két megbontatlan doboz sütikét a “pilotnak”. – Mert erre volt gondja a barbának, hogy egy teljes kartonnal rendeljen. Hát a rohadt kurva nénikéjét az ilyennek!
Józsi úr a napokban rákapott, hogy feljár a hídra lagzizni, és magába dörgöl két-három sütikét. Igaza van.
És akkor mindezekhez add hozzá, hogy eszi a fene (persze nem Józsiról van szó, találd ki, kiről), hogy Ceutában kimehessen vásárolni, mert 470 euró körüli, úgymond megtakarítás van. Ez persze nem az. Két eset lehet: nem tudja hogyan ellopni, vagy későn eszmélt, és már nem lesz rá lehetősége. Ugyanis olyan nincs, hogy megtakarítás, a kajapénzt elvileg kötelező az utolsó fillérig elkölteni, mert ez biztosítja az emberi ellátást. És az a helyzet, hogy az állandó leállások miatt (tegnap este fél nyolctól kilencig mosott Józsi úr) egyre tolódik az érkezésünk, most már este fél tizenegy. Kíváncsi leszek, milyen üzlet lesz neki nyitva, és hogyan adja be az új barbának a megtakarítást.
Éjjel egyeztettem a rendelést, amit elküldött, és amit a szakács összeírt. Mindent megrendelt, kivéve a marhahúsokat. A szakács teljesen kiakadt ezen. Az idiótája alapvető élelmiszert kihúzott! Aztán Krisztián röhögve mesélte:
– Chief, felhívatott a captain, és leadta az “ebéd rendelését”. Készítsen nekem két halat hagymával és krumplival, mondja, mire azt válaszoltam, hogy rendben, de szerezzen valahol krumplit és hagymát, mert napok óta nincs. A barom néz, mint akinek valami nem tiszta. De hát nem tett félre a parancsnoknak? Más hajón a szakács el szokott tenni mindenből, mondta, és láttam rajta, hogy nagyon nem érti a helyzetet. Akkor megmagyaráztam, ha azt mondom, hogy nincs valami, akkor nem viccelni szoktam. És tudja, hogy mit válaszolt? Hogy orosz hajókon meg szoktak állni és pecáztak, ha már nem volt kaja.
Hát, most mit mondjunk erre? Semmit.
Végül is semmit nem tudott vásárlani, mert este fél tízkor érkeztünk és éjfélkor már indultunk is.
Július 3. kedd, úton, Castellon. Éjfélkor megyek le, semmi nincs a frizsiderben. Józsi úr undorral majszol egy majonézes kenyeret, mert arra fanyalodott, ugyanis ez a pöffeszkedő vörös mandarin elrendelte, hogy tartsanak éjszakai szolgálatot, és nézzék a főgépet. Ha azt mondod, hogy nem igaz, akkor pofán váglak, engem ne hazudtolj meg, mert ezek sajnos kőkemény tények. Azt hiszem, Razvan ehette meg a konyhai hűtőből, amit eltett nekem a szakács, és nem tudok rá haragudni, mert jár neki a kaja, ha főgépnéző szolgálatot ad (ha nem, akkor is járna, de azt még elviselik valahogyan), és mivel nem volt a legénységi hűtőben semmi, ezért megette, amit a konyhaiban talált. Gondolom, hogy így lehetett, mert õ egy kicsit pukkancs és egy kicsit rebellis típus. Viszont az ember megéhezik szolgálatban. No, mit lehet ilyenkor tenni, mert kaja egy szál se. Az ember lemegy a kambúzába és körülnéz. Addig-addig nézelődtem, míg találtam egy halkonzervet. Azt magamhoz vettem, fel a hídra, ott van mindig sütike, és így már teljes a lakoma. Szardínia, vajas, lekváros dán aprósüteménnyel: még a legínyencebbek se kóstolták, lefogadom. Én se nagyon ezután…
És akkor, hogy teljes legyen a kép, este mondtam neki, hogy nem nyüzsög a rostocki cég, ilyenkor már meg kellene jönnie a visszaigazolásnak, hogy megkapjuk-e az élelmiszert.
– Érkezéskor megjön – mondta a legnagyobb lelki nyugalommal, és csodálkozva hozzátette: – és különben is, mi a baj, hiszen van még kajánk…
Ehhez most a jelen lelkiállapotomban, hadd ne tegyek semmit, hadd ne fűzzek hozzá semmiféle magyarázatot, mert nem bírná el a képernyő…
… Kezdenek a farkastörvények uralkodni. Aki előbb megy vacsorázni, az kap kenyeret a fél merőkanál rizshez és a fél szelet húshoz, aki később ér, az éhesebb marad, mint aki tud szerezni. Tehát most bennem van két szelet kenyér pluszban, így viszont megette a fene, mert hizlal. Bár a szardíniás sütemény se kimondott fogyókúra. Amikor a kókuszos keksszel kitunkolod a dobozból az olajt, az meg kimondott hízókúra. Viszont ehető, csak az elején furcsa.
Hát ennyi. Két nap múlva megjött az új barba, és ehettünk normálisan.
Ezek is kulináris élmények voltak. Mert a negatív élmény is élmény! Viszont céget fogok váltani, mert ez a német társaság pitiáner, ha nekik jó az orosz, “csókulgassák” őket körbe, aztán ha lerohad a hajójuk majd csodálkozzanak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: