Amikor az evés kínszenvedés…
2012 október 29. | Szerző: Seafalcon |
A fotó saját, de csak illusztráció
Az ember a gasztroblogokban legtöbbször olyanokat olvas, hogy a nyála is elcseppen. Van nekem egy kéziratom, ami fene lassan íródik, de egyszer majd csak kész lesz, ideiglenes címe: “Rekviem a magyar tengerhajózásért“, és ebben a tengerész élményeimet írom meg. Bemásolok egy részt, amiből megtudod, hogy mikor nem volt kedve enni ínyencségemnek:
Történik: 1973. szeptemberében az M/S Hévíz fedélzetén, amikor én voltam a hajósinas, a deckboy, azaz a kezdő tengerész:
A szakácsokkal általában mindig jó viszonyban voltam, szerettem a konyha körül lebzselni, beszélgetni. Persze sokszor hivatalt is osztottak rám, s ilyenkor a krumplihámozás nem volt ellenemre.
Az a fránya nap viccesen indult. A lábamnak nem voltam teljesen ura, a padló minduntalan kicsúszott alólam, a fal hol közelebb jött, hol távolabbra dőlt. Muris volt így öltözni, keresem a nadrágszárát, kicsit össze is gabalyodtam, aztán rájöttem, hogyha a falnak dőlök könnyebb az öltözködés. Nyomás a szalonba. Szokásos rend, reggelihez megterítve. Csak a reggelivel van valami baj, mert nem ízlik úgy mint máskor. A vajas kenyér ki akar fordulni a számból, a tea alig csúszik, a paprika, paradicsom most nem kell. Inkább kimentem a fedélzetre.
A friss levegő jól esett, a homlokom nyirkos, már izzadtam, de ott kint, igazán jó volt. A tenger hullámos, gyönyörű kék a víz, a hullámok taraja fehér, megigéz a látvány, hátramegyek a pupára, talán egy cigaretta…
De a spangli most rettentő büdös, nem esik jól, egy slukk után széles ívben repül ki a tengerbe.
A takarítás lassan megy. Ha lehajolok, forog velem a világ, ha felegyenesedek a padló hullámzik, a falak dülöngélnek, a vödör elcsúszik, a munka csak tessék-lássék megy. Minduntalan az órámat nézem, mikor lesz már fél tíz, mikor mehetek fel kávézni.
Az is elérkezett.
Nem kell a kávé, az illata bántó, irritáló, nem értem az egészet, milyen nap van ma, hogy minden a feje tetejére állt, semmi nem jó, ami máskor oké?
Felállok az asztaltól, ki a friss levegőre, Ricsi, a hajóács megjegyzi:
– Jó színed van!
A szó megállít, a szalonajtóban visszafordulok:
– Igen…?
– Igen, jó zöld… – mondja, és látom, mindenki vigyorog, kárörvendő mosoly bujkál a szájak szegletében, talán annak örülnek, hogy én, s nem ők…
Rohadt dolog a tengeribetegség.
Persze nemcsak kinevetést kapok.
– Pistikám, sose nézd a hullámokat, a horizontot figyeld, az nem billeg… – mondja a sztromó.
– Ilyenkor enni kell, vigyél magaddal kekszet, szárazat, hogy felszívja a gyomornedvet… – adja a tanácsot Nagy Pista. Látom, hogy a keksz kikészítve a sakkasztalon, a tévé alatt.
– Friss levegőn nem bántóak a szagok, ne legyél a konyha közelében – mondja Csubi, a második pincér.
Köszönöm a tanácsokat, de akárhogy is nézem, a horizont is billeg, kinek kell ilyenkor száraz keksz, rágondolni is rossz, és a szellőző felhozza a szagokat a csónakfedélzetre, ahova Fecó küldött festeni. Ott friss levegő van, mondta.
– Ne menj vissza a kabinba, meg kell szokni a mozgást, hosszú távon csak az segít…
– Pistikém, senki nem érzi jól magát a rossz időben, csak van aki jobban bírja, van aki kevésbé – vigasztal G. Lucó a második tiszt.
Hát én aztán a legkevésbé se bírom…
Egy teljes napig tartott a borzalom.
Ebédre erőt vettem magamon, leültem az asztalhoz, de minden illat bántó, ráadásul ilyenkor sokkal erősebbnek is érzem! Nem baj, jöhet a leves!
– Csak keveset szedj! – oktatnak. Megfogadtam a tanácsot. Csak egy merőkanállal. Letettem magam elé, de azonnal kaptam is utána. A hajó megbillent, majdnem minden kiborult a terítőre. A többiek somolyognak, egyikük tányérja sincs az asztalon. Kézben fogják, és amikor megbillen a hajó, a kezüket fordítják, és lám, a leves nem háborog, nem akar kirepülni a szemközti ajtón. Akkor belekanalaztam. De nem tudtam a számig vinni, megcsapott a zöldségek illata, szinte azonnal kifordult a gyomrom… Rohanás ki, a friss levegőre!
Nem volt se ebéd, se délutáni kávé se vacsora. Csak okádás, de az bőven. Míg volt mit. Aztán már csak epét.
– Ne feküdj a murádára, mert elnyomja a gyomrod, lazán hajolj ki, és mond: ötvenöt…
Hogy ezeknek minderre van receptjük!
De a délutáni kávé után a sztromó elküldött a kabinba:
– Na, menj, oszt dőlj le egy kicsit.
Leviharzottam, le a szófára, hanyatt fekve már jobb. Sőt, egészen kellemes.
Jé, teljesen elmúlt…
Feltérdelek, bámulok ki az ablakon. Náxosz szigete mellett bukdácsolunk. A sziget valami fantasztikus: a fekete, tengerbe szakadó sziklafalon megtörik a vihar ereje, habos a sziget körül a víz, a gyönyörű kék víz, a haragos víz körülöleli a kisebb sziklákat, felkúszik rájuk. Festői látvány. Meg kell örökíteni. Elő a fényképezőgépet, katt!
Nyílt az ajtó, a sztromó dugja a fejét.
– A francba, én azt hiszem, hogy itt agonizálsz, te meg fényképezel? Na, nyomás fel, a fedélzetre, vár a mentőcsónakdaru szoklija, fejezd be!
Nincs mit tenni, fel kellett menni, és jobb híján szokni a rossz időt… És milyen jó, mert ezután már mindig kevésbé gyötört meg a vihar, egyre jobban bírtam, de egy biztos: ha rossz volt az idő, a legfinomabb kajának is más íze volt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: